most olvastam el egy levelet, amit tegnap este kaptam. fura érzések. Azt hiszem, jól döntöttem vasárnap, ez is azt mutatja. És most leírok valamit, amin talán már túltettem magam, talán néha még bennem van kicsit. Valami, ami miatt talán mérges vagyok, de lehet inkább valami más, nem tudom milyen érzés, furcsa üresség, utólagosan is, és csalódás? Nem tudom.
Volt egy lány, akit nagyon szerettem. Azt hiszem, sem előtte, sem azóta nem voltam annyira szerelmes senkibe sem. Nem részletezem, hogy hogy ismertem meg, hogy jöttünk össze pár év múlva, és hogy milyen volt vele. Most csak a végét írom le, mert az tartozik ide.
Nyár eleje volt, neki érettségire készülés, nekem vizsgaidőszak. Bár én akár minden nap találkoztam volna vele, megértettem, hogy fontos neki az érettségi, és így keveset találkoztunk. Érettségi előtt egy hétig abszolút nem is láttam. De gondoltam milyen jó lesz érettségi után, ott lesz nekünk az egész nyár. Érettségi bankettje is megvolt, gondoltam másnap már találkozunk is, de ő azt mondta, hogy fáradt, pihen még kicsit. 2-3 nap múlva találkoztunk, egy este. Csodálkoztam, hogy miért nem reggel, hisz egész nap elmehettünk volna valahova, de mindegy, este is jó, lehet hogy olyan helyre akar menni, szórakozóhely vagy valami.
Szokásosan korán érkeztem a Pöttyös utcai metrómegállóhoz, és vártam a nagy pillanatot, hogy végre újra látom. Aztán újra láttam. És tényleg nagy pillanat lehetett, hisz még most is emlékszem rá. Sajnos nem az előző hónapokról maradt meg bennem róla kép, hanem az aznap esti szemeit látom főleg, ha rá gondolok. És azokhoz a szemekhez a “hideg, könyörtelen” jelzőket társítom magamban. Nem kellett szólnia, már tudtam, hogy mi lesz. Nem én vagyok a hibás, hanem ő, blabla, satöbbi.
Miután szakított, mintegy mellékesen adott egy könyvet születésnapomra, ami 1 héttel azelőtt volt. Kb. két év kellett, hogy képes legyek belekezdeni abba a könyvbe, pedig érdekelt (és megjegyzem, jó könyv).
Akkor mondtam, hogy még egy utolsó kérésem teljesítse, jöjjön kísérjen engem haza, aztán mehet amerre akar. Kérdezte miért. Természetesen nem akartam megmondani, mert hülye vagyok, és van amiket nem mondok meg. Csak annyit mondam – az igazat -, hogy azért, hogy megspóroljon nekem egy nagyon fájdalmas utat. Nem tette meg. Ő megy haza, nem jön el velem.
Hazamentem. Már egy ideje vettem egy-egy plüssállatot, egyiket szülesésnapjára, másikat arra, hogy leérettségizett. Most írtam egy kis cetlit, hogy az egyik állatka gratutlál az érettségihez, a másik pedig előre is boldog születésnapot kíván. Majd sírva elindultam sétálni, ahhoz a házhoz, ahol oly sok boldog órát töltöttem. Esett az eső, ez illett a hangulatomhoz. Volt egy hely, ahova sokszor bementem azon az úton, most csalódással néztem rá. Azóta sem voltam bent. Pedig megérdemelné. Odaértem, a szatyrot rátettem a kerítésre, még egyszer elköszöntem a háztól, becsöngettem, és elsétáltam.
Snitt. Pár hónappal később, beszélgetés egy közös ismerőssel. Aki elmondott valamit. Amikor együtt voltunk, a szakítás előtt már 2-3 hónappal, a lány tervezte hogy szakít velem, de még gondolkodott. Nem tudom hogy mi fájt akkor jobban, amikor ezt megtudtam. Az, hogy újra felmerült bennem a szakítás emléke, vagy az, hogy nem volt őszinte. Elmondhatta volna. Sőt, tudta hogy milyen fontos nekem az őszinteség, és arra gondoltam, hogy én ilyen esetben elmondtam volna.
Namindegy. Ennyit erről. Most leírtam, és ezzel le is zárom. bye.
Írta: fakeanansi 
Írta: fakeanansi 
Írta: fakeanansi 